„A labirintus bejárva oldódik.” – Interjú Zsámbok Lilivel
A függőség nem válogat: társadalmi helyzettől, anyagi körülményektől és családi háttértől függetlenül bárkit elérhet. A felépülés során a szakmai segítség mellett olyan kapaszkodókra is szükség lehet, amelyek a legnehezebb élethelyzetekben is erőt adnak. De milyen élethelyzetekkel találkoznak a szakemberek, hogyan lehet felismerni, hogy a kísérletezésből valódi függőség alakult ki, és milyen szerepet tölthet be a hit a felépülésben? Többek között erről kérdeztük Zsámbok Lilit, az MRE Újváros Drogambulancia intézményvezetőjét.
A függőségről sokan még mindig úgy gondolják, hogy elsősorban a súlyos szociális nehézségekkel küzdő fiatalok problémája. Milyen emberek érkeznek hozzátok és milyen függőségekkel találkoztok a Drogambulancián?
Ez a sztereotípia egyáltalán nem igaz, hiszen minden korosztály megjelenik nálunk, és a függőség társadalmi vagy életkori helyzettől függetlenül bárkit elérhet. Ugyanúgy belecsúszhat egy orvos, egy kvalifikált vagy jómódú ember, mint bárki más. A társadalmi vagy anyagi helyzet önmagában nem véd meg ettől.
A nálunk megjelenő függőségek is nagyon sokfélék, gyakorlatilag minden megtalálható: az alkohol és a drogok mellett a gyógyszerhasználat is jelen van, de nem csak kémiai függőségekkel foglalkozunk, hiszen vannak viselkedéses függőségek is, például felnőttfilm- vagy szerencsejáték-függőség. Olyan bántalmazottakkal is dolgozunk, akiknél kapcsolatfüggőség jelenik meg. Tehát nemcsak a különböző szerek okozhatnak problémát, az ilyen típusú függőségek ugyanúgy nagyon komoly nehézségeket okozhatnak.
Mikor válik a kísérletezésből vagy a csoportnyomásból valódi függőség? Mikor érdemes felismerni, hogy már segítségre van szükség?
Ezt nem lehet egyetlen konkrét határvonalhoz kötni. Én úgy tudnám inkább behatárolni, hogy akkor válik igazán problémássá, amikor az ember elkezdi az adott szer vagy viselkedés köré szervezni az egész életét. Ha például péntek reggel valaki már arra gondol, hogy milyen jó lesz, amikor hazaér, mert találkozik a barátaival, és akkor majd végre el tud szívni valamit vagy meg tud inni valamit, az már egy nagy felkiáltójel. Az is nagyon fontos, hogy mire használom ezeket a dolgokat. Arra, hogy el tudjak lazulni? Hogy csökkentsem a szorongásomat? Hogy könnyebben tudjak kapcsolódni másokhoz? Vagy azért, hogy kilépjek a valóságomból, mert nem akarok a bennem zajló dolgokkal szembenézni? Ráadásul mindezek után később már a test is függővé válik, és akkor tovább hatványozódik a baj.
Az, hogy mikor érkeznek meg hozzánk, nagyon változó. Általában akkor kér segítséget az ember, amikor elérkezik a szenvedésnyomás végpontjára. Ez mindenkinél mást jelent. Valakinek már az is elég, ha a családja jelzi, hogy szerintük bajban van. Másnak el kell jutnia odáig, hogy elveszítse a munkáját, a családját vagy a szeretteit, valakinek pedig akár hajléktalanná is kell válnia. Nekem édesapám alkoholista volt, tehát nem véletlenül kerültem én sem erre a pályára. Végül az alkoholizmus következményei miatt veszítette el az életét, mert még a végén sem érezte úgy, hogy segítségre lenne szüksége.
Ezért is nagyon nehéz felismerni, mikor van baj. Amikor valaki azt gondolja, hogy „én mindent uralok, akkor hagyom abba, amikor akarom”, sokszor már rég nem ő irányít. Ehhez ráadásul nagyon komoly szégyenérzet is társul. A függőség társadalmilag nem ugyanúgy elfogadott, mint például egy pajzsmirigyprobléma. Pedig szintén egy betegségről beszélünk, csak itt nagyon komoly mentális munka is szükséges ahhoz, hogy az ember egyáltalán szembenézzen azzal, hogy bajban van.
Milyen jelekből vehetik észre a szülők vagy a környezet, hogy egy fiatalnál valami nincs rendben? És mennyire gyakori, hogy maga az érintett ismeri fel először a problémát?
Van olyan, amikor valaki magától rájön, hogy segítségre van szüksége. Ehhez azonban nagyon fontos az önreflexió. Például, ha valaki anyaként észreveszi, hogy ahhoz, hogy aludni tudjon, minden nap nyugtatót kell bevennie, és emiatt már a gyerekére sem tud úgy figyelni, ahogy szeretne, akkor megfogalmazódhat benne, hogy ez így nincs rendben. De nem egyszerű rálátni saját magunkra, amikor érzelmileg érintettek és mentálisan is túlterheltek vagyunk. Ezért általában szükség van külső visszajelzésekre is.
Az egyik legfontosabb jel a személyiségváltozás. Ha valaki másképpen kezd viselkedni, mint ahogy korábban megszoktuk tőle, arra érdemes odafigyelni. Tinédzsereknél ilyen lehet például a titkolózás, a külső megjelenés elhanyagolása, a hirtelen súlyvesztés vagy az, ha valaki sokkal többet alszik a megszokottnál. Bizonyos szereknél fizikai jelek is megjelenhetnek, például megváltozhat a bőr. Az alkoholnál nehezebb a helyzet, mert társadalmilag sokkal elfogadottabb a fogyasztása.
A viselkedés változása ráadásul nem feltétlenül mindig negatív irányú. Az is feltűnő lehet, ha valaki hirtelen sokkal jobb kedvű vagy túlmozgásos lesz. Lehet, hogy szerelmes, de az is lehet, hogy valamilyen serkentő szert használ. Figyelmeztető jel az is, ha romlik a mindennapi működése, például elkezd lógni az iskolából, nem jár be dolgozni vagy nem végzi el a feladatait.
Milyen segítséget kaphat az, aki szenvedélybetegként először érkezik hozzátok? Hogyan néz ki a segítségnyújtás folyamata?
Mi ambulancia vagyunk, tehát nem bent fekvő rehabilitációs intézmény. A bentlakásos rehabilitációs ellátáson kívül a szenvedélybeteg-ellátás több területét is lefedjük: van alacsonyküszöbű-, nappali- és közösségi ellátásunk, előgondozásunk, támogatott lakhatásunk, fejlesztő foglalkoztatásunk, utógondozó csoportunk, elterelésünk és börtönszolgálatunk is.
Az alacsonyküszöbű ellátásba bárki bejöhet, aki szeretne egy kicsit megpihenni nálunk. Nem feltétel a józanság – viszont az igen, hogy nálunk már nem lehet semmit fogyasztani, tehát itt már józanodni kell. Ha valaki betér, leülünk vele, beszélgetünk, kínálunk neki egy kávét, pohár vizet vagy teát, de akár csak megpihenhet, telefonálhat, internetezhet is. Le tud zuhanyozni, tiszta ruhát biztosítunk neki, és egy picit össze tudja szedni magát.
Az előgondozás már az az ellátás, amikor valakiben megfogalmazódik, hogy változtatni szeretne az életén. Ilyenkor egyéni konzultáción keresztül megpróbáljuk a megfelelő rehabilitációs intézményt kiválasztani számára, vagy vannak olyan esetek, amikor ambulánsan történik a felépülés. Ez azt jelenti, hogy nem fekszik be sehová, hanem mondjuk heti rendszerességgel jön hozzánk, és különböző eszközöket próbálunk kínálni neki ahhoz, hogy a józanságát fenn tudja tartani.
Intézményvezetőként mit látsz, miben tud pluszt adni egy református fenntartású drogambulancia a szakmai segítségnyújtás mellett? Hogyan jelenik meg a hit és a lelki támogatás a felépülés folyamatában?
Azt gondolom, hogy amikor az ember végső elkeseredésben van, sokkal könnyebben kapaszkodik Istenbe. Minden kedden a Dunaújvárosi Református Egyházközség vezetője vagy helyettes lelkésze jön el hozzánk, és áhítatot tart, amely bárki számára elérhető. Emellett a hit a terápiás folyamatok során is megjelenik. A betegek rendszeresen hallanak igét, vannak dicsőítések, közösen imádkozunk, ebéd előtt például áldást mondunk, és van záróima is. Természetesen senkinek nem kötelező ebben részt vennie, de mi ezt egy plusz kapaszkodási lehetőségként kínáljuk.
Nagyon fontos szerepet játszanak a személyes példák is. Nálunk és a rehabilitáción is dolgoznak olyan kollégák és mentorok, akik korábban komoly függőséggel küzdöttek, majd a felépülésük során Istenhez is elkezdtek kapcsolódni. Ez nagyon erős minta mindazoknak, akik éppen most szeretnének felépülni, hiszen látják, hogy itt van valaki, aki nagyon hasonló dolgokon ment keresztül, mint ők, és mégis eljutott a gyógyulásig.
Ha visszagondolsz a saját pályádra és az eddigi élettapasztalataidra, van olyan mondat vagy gondolat, amely különösen sokat adott neked, és amelyet ma is továbbadsz a hozzátok érkezőknek?
Én a Károli Gáspár Református Egyetemen végeztem mentálhigiénés segítő szakon, és számomra ez a képzés sorsfordító volt. Mivel én is szenvedélybeteg családban nőttem fel, sokszor azt éreztem, hogy ahhoz, hogy változtatni tudjunk, először jól meg kell értenünk magunkat és a velünk történteket. Volt egy csodálatos tanítóm, aki azt mondta: „A labirintus bejárva oldódik.” Ezt magamra is nagyon rá tudtam vetíteni, azóta a mentoráltjaimnak is szoktam mondani. Minél többször bejárjuk azt az utat, ami történt velünk, megnézzük, merre mentünk és milyen döntéseket hoztunk, annál könnyebb lesz megtalálni a jó utat, kijutni ebből a labirintusból, és változtatni rajta.
