A legrégibb kollégiumoknak otthont adó Debrecen, Pápa és Sárospatak, a Vizsolyi Biblia fordításának és nyomtatásának helyszínei „ősi kálvinista fészkek” a mai Budapesthez képest, ahol a reformátusság csak a türelmi rendelet utáni időszakban tudott tartósan gyökeret verni. Az évszázados lemaradás és a kisebbségi lét ellenére a hívő reformátusok a XIX. század közepétől kezdve jelentős szerepet játszottak a főváros lelki, szellemi és – nem utolsó sorban – szociális életében: a Bethesda erőterében 150 éve virágzik a hitből végzett szeretetszolgálat. Ismerjék meg jobban a Hermina út és a Hungária körút között kiépült diakóniai intézményhálózat múltját és jelenét!
Ha Miskolc, Nyíregyháza vagy Debrecen felől autóval érkezünk Budapestre, az M3-as autópálya bevezetőjének lábánál megakadhat a szemünk egy több mint 170 éves épületen: az egykori Bartl-szálló ma a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának központi épülete. A szomszédos telken a múltban a Filadelfia Diakonissza Intézetnek otthont adó Kobrak-villát a körút felől szinte eltakarja az ún. Sylvester-ház, melyben most az MRE Szeretetszolgálati Iroda és a Magyar Református Szeretetszolgálat működik. Ha a Városligeten át közelítjük meg a kórházat, a XIX. századi kovácsoltvas kerítés mögött nem tudjuk nem észrevenni az 1970-es években épült Schweitzer Albert Református Szeretetotthont.
Így teljes a „református sziget”, ahogy Topolánszkyné Zsindely Katalin, a Filadelfia épületében működő Bethesda KIDSz vezetője nevezte 2014 decemberében. Egy nagyon sok emléket hordozó, de élő polgári környezet ez. „Munkatársaimmal napi szinten tapasztaljuk, hogy ezek a falak még őrzik a Bodoky család és a diakonisszák lelkületét” – mondta Velkey György, a kórház igazgató főorvosa ugyanazon a megemlékezésen.
Kórház krisztusi szeretetből
Másfél évszázaddal ezelőtt, 1866. január 1-én jelentették be ünnepélyesen a Kálvin-téri református templomban a Bethesda megalapítását. Az ország reformkori fejlődésében a Pest-Budán ekkor megtelepedő nyugat-európai – svájci, osztrák, német és angolszász – protestánsok is szerepet játszottak, az ő pásztorolásukra jött létre a skót misszió és a németajkú gyülekezet. Az Ige hirdetése mellett mindkét hívő közösség aktív szerepet vállalt az oktatásban és szociális feladatokban is. A pesti németajkú leányegyház előbb kórházat hozott létre a gyorsan fejlődő főváros szegényeinek, templomot csak később épített. Nevét a jeruzsálemi gyógyító forrásról, mert az alapítók – köztük Theodor Biberauer vasútépítő mérnök – a segítségnyújtáson és a gyógyításon keresztül is az evangéliumot szerették volna hirdetni.
A kórház kezdetben a Rózsa utcában működött, majd 1872-ben a sugárút (mai Andrássy út) építése miatt a Városligeten túlra, egy városszéli villába költöztek. Az ápolást német nyelvterületről, a kaiserwerthi anyaházból érkezett diakonissza nővérekre bízták. Nyugat-Európában ebben a korban terjedt el a protestáns diakóniának az a formája, hogy a Krisztus szolgálatára hivatásszerűen vállalkozó nők családias lakóközösségekben, ám szigorú szabályok szerint, anyaházakban éltek, tanultak és végeztek valamilyen szeretetszolgálatot. Theodor Fliedner dolgozta ki a betegápolás elveit a kaiserswerthi diakonisszák számára: már a baktériumok felfedezése előtt ügyeltek a rendkívüli tisztaságra, nem csak inni adtak vagy a sebeit kötözték át a betegnek, hanem vigaszt próbáltak nyújtani neki, személyre szabott lelkigondozást végeztek.
Az üdülőövezet villatulajdonosai kezdetben nem örültek a szomszédságukba költözött szegények kórházának, de a fővárosnak szüksége volt az intézményre. A Bethesda kórházi és ambuláns ellátást nyújtott, a szegénységi bizonyítványt fontosabbnak tartották a beteg felekezeti hovatartozásánál. Az egyházi intézmény fenntartását széles összefogás tette lehetővé: vármegyék és városok ágyalapítványaikon keresztül támogatták a legszegényebbek gyógyítását. 1891-ben új szárnyat is kapott az épület.
A XX. század elejére szükségessé vált a magyar sajátosságokra szabott diakonisszaképzés: Biberauer Richárd, Theodor idősebb fia, a Bethesda lelkésze feleségével, Vischer Mártával 1903-ban létrehozta az első magyar diakonissza közösséget. A Filadelfia Diakonissza Egylet 1909-ben megvette a kórházat a németajkú egyházközségtől. Biberauer Richárd a Bethesda-kórház és a Filadelfia Diakonissza Intézet igazgató lelkészeként dolgozott élete végéig (1939. január 12. halt meg), munkáját gyermekei folytatták. Fia, Richárd lelkészként szolgált, felesége, Zombory Ágnes a diakonisszák nevelője és tanára volt. Richárd öccse, György sebészként dolgozott a Bethesdában, felesége, Annelies Vischer svájci vöröskeresztes ápolónő pedig a diakonisszák képzésében vett részt. 1941-ben mindkét fiú Bodokyra magyarosította vezetéknevét.
„Jutalmam, hogy tehetem”
Sokan dolgoztak együtt az ügy sikeréért, de a Biberauer-Bodoky család volt a „karmester”, aki összefogta a diakonisszákat, támogatókat gyűjtött itthon és külföldön. „Nem sok egyesület volt, amelyik az egészségügy terén ilyen (és ennyire szerteágazó) munkát végzett volna” – állítja Géra Eleonóra történész, aki behatóan foglalkozott a kórház történetével. Ahogy kifizették a vételárat, megindult a kórház modernizálása (bevezették a villanyáramot, röntgengépet vásároltak), megszervezték a diakonisszák rendszeres szakmai képzését és elmozdultak a szanatóriumi kezelés felé (annak bevételéből fedezték a szegények gyógyítását). Ilyen komoly fejlesztések után hamar közkórházi jogokat kapott a Bethesda, ami presztízst, anyagi támogatást és plusz munkaerőt jelentett az ekkor körülbelül száz betegággyal működő intézménynek.
De az új „karmester” a lelkiségre is odafigyelt. A magyar diakonissza testvérközösség-építés alapelvéül a német minta szolgált: a kaiserswerthi alaptétel az volt, hogy „a testvér gyermeke az anyaháznak, mégpedig az odatartozás és függés családi értelmében”. „A diakónia pedig nem más, mint azok a jó cselekedetek, melyek igaz hitből, Isten törvénye szerint, az Ő dicsőségére történnek” – vallotta Biberauer Richárd. Az anyaház az a református keresztyén életközösség volt, amelyet a diakonisszák és a vezetőség imádkozó élettel, bizonyságtételekkel, egymás segítésével és fegyelmezésével, valamint az Isten országa építésére vállalt közös és szervezett munkával valósított meg. Gondosan vizsgálták a szolgálatra jelentkezők személyiségét, motivációját. Akik megfeleltek, egy évig, mint jelöltek teljesítettek szolgálatot, előbb kezdő, majd segítő testvérekké lettek, csak ha külső és belső elhivatottságuknak bizonyságát adták, rendszerint tíz év után történt meg a felavatásuk. Az anyaház a diakonisszákat egész életükön át élelemmel, ruhával és zsebpénzzel látta el, a beteg testvéreket gyógyította, a megfáradtakat pihenésre küldte, az idősekről halálukig gondoskodott.
Előbb Pestújhelyen létesült anyaház, 1914-ben pedig megvásárolták a Bethesdával szomszédos Kobrak-villát, melybe a diakonisszák egy része és a lelkész családja költözött. A ’20-as években a villa mellé két új épületet húztak fel: az egyiket emeleti folyosó kötötte össze a főépülettel, abban a testvérek számára alakítottak ki szobákat, a Sylvester-házban közösségi helyiségek és testvérszobák, vendégszobák kaptak helyet, a pincében pedig Tildy Zoltán és Bereczky Albert Tahitótfaluról ide költözött, majd a Filadelfia fenntartásába került nyomdája, a Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Rt. működött.
A testvérek nemcsak betegápolással foglalkoztak, szolgáltak gyülekezetekben, tanyamisszióban. A pestújhelyi Széchenyi-telepen gyülekezetet és árvaházat hoztak létre, árvaházakat működtettek a fővárosban és vidéken, Erdélyben segítették az új anyaházak kialakulását. Tanfolyamokat szerveztek lányoknak, asszonyoknak, az első világháború alatt élelemmel, ruhával segítették a környékbelieket, a második világháború idején menedéket nyújtottak az üldözötteknek, befogadták a zsidómissziót végző Jó Pásztor Bizottságot is. „A mai szociális munkások előképei, akik neveléshez, ápolónői, gazdasági feladatokhoz is értettek, társadalmi megbecsülés övezte őket” – mondta a történész. Feltétlen odaadásuk s jelmondatuk – „jutalmam, hogy tehetem” – mutatja, hogy többek voltak annál is.
Áldás az üldöztetésben
A Filadelfia-diakonisszák kivették részüket a háború utáni újrakezdésből, még 1947-ben is 87 testvérük és 9 növendékük volt, ám 1951-ben közös irányítás alá vonták a különböző diakonissza közösségeket, majd feloszlatták a Filadelfiát, ingatlanai egyházi tulajdonba kerültek. A kórház 1953-ban állami kézbe vándorolt, átszervezték, a ’60-as években gyermekkórházzá alakították, s felvette Apáthy István nevét.
Bár erről sokáig nem lehetett beszélni, ma már úgy mondják, Bodoky Richárd „hátratételt szenvedett”, megtiltották neki, hogy a diakonisszákkal érintkezzen, de amíg tehette, azért küzdött, hogy az „anyátlanul maradt” testvérek elhelyezéséről gondoskodjon, s a háttérből később is nyomon követte, amennyire tudta, segítette életüket. Erről már Derencsényi Zsuzsa mesél nekünk a villa kertjében. „Nagytiszteletű úrék esténként szívesen sétáltak itt, gyakran csatlakoztam hozzájuk. Hálás vagyok az Úristennek, hogy ismerhettem őket, kicsit a szellemi gyermeküknek is érzem magam” – mondja, miközben a „református sziget” épületei között kalauzol minket.
A Filadelfia-házakban ezidőben egyrészt az egykori diakonisszák laktak, akik az egyházban vagy Budapest különböző kórházaiban kaptak állást – kapkodtak utánuk szakképzettségük és elkötelezettségük miatt –, másrészt az egyház „számkivetett” személyiségei: Bodoky család mellett a sárospataki teológia feloszlatása után Nagy Barna professzorék is. Később olyan lelkészcsaládok is ide költöztek, akik az egyház intézményeiben dolgoztak, például Csomasz-Tóth Kálmán és családja, Szennyesy József és családja. Rajtuk kívül mások is voltak, akiknek nyugdíjazásuk után nem volt hová költözniük: számukra épült a Schweitzer Albert Református Szeretetotthon. „Azzal áldott meg az Úristen, hogy összegyűjthettük egyházunk nagy öregjeit, a neves és a kevésbé ismert egykori hűséges szolgálókat” – mondja Derencsényi Zsuzsa, aki 1988-tól 2008-ig volt az otthon vezetője.
Az egyébként egyháztörténetileg negatív megítélésű Bartha Tibor püspök a ’70-es években fölkarolta a Schweitzer ügyét, megmozgatta kapcsolatait, s egy egyedülálló összefogásból: külföldi támogatással és hazai gyülekezetek adakozásából felépült a száz fő befogadására alkalmas idősotthon. Ahogy kísérőnk fogalmaz: „Az építkezés Isten Igéjével kezdődött. Országos evangelizációt hirdettek, melybe az addig indexen lévő lelkészek is bekapcsolódhattak. Lelkileg ez nagyon felrázta a gyülekezeteket, ezért tudtak adakozni.” 1979. október 16-án tartották az intézmény felszentelő ünnepségét.
Az evangelizáció másik nagy eredménye volt, hogy nagyon sok gyülekezet számára kézzel foghatóvá tette az egyház intézményi diakóniáját. 1993-ig nem volt állami támogatás, az egyháznak saját pénzéből kellett működtetni az intézményt. A gyülekezetek magukénak érezték a Schweitzert és rendszeresen támogatták perselypénzzel vagy természetbeni adományokkal. „Előfordult, hogy reggel még nem tudtuk, miből fogunk ebédet főzni, de mégis minden nap megteríthettük az asztalt – Zsuzsa hálásan emlékezik, a gyülekezetekből rendszeresen érkező élelmiszer-szállítmányokra. – Azt éltük meg, hogy ha mi hűségesen végezzük a szolgálatunkat, Isten ajtókat nyit és nemcsak az egyház, de a társadalom is támogat minket.”
Fordul a történelem kereke
Bár az idős Bodoky Richárd 1989-ben újraindította a Filadelfia Diakonissza Egyesületet, mely lehetőséget teremtett a volt diakonisszák egyre fogyatkozó közösségének gondozására, szolgálatuk emlékezetének őrzésére. Halála után ezt a munkát leánya, Csanádyné Bodoky Ágnes folytatta. Az elődök iránti tisztelet és az együttgondolkodás ma is megvan, viszont a szeretetszolgálatot a kórházban és az egyházban a diakonisszák helyett már mások, más formában végzik, ugyanazzal a lelkiséggel.
1990-ben kezdődtek tárgyalások a kórház visszaszolgáltatásáról, s 1992. július 1-én indulhatott újra a Bethesda. Ennek a folyamatnak Dizseri Tamás gyermekorvos, érdi presbiter volt a motorja, aki sokat tett az országos gyermekellátó-rendszer javításáért is. „A mögöttes gondolat, ami miatt Dizseri Tamás a visszavételt szorgalmazta, megegyezett az alapítók céljaival: az evangélium hirdetése a gyógyításban, a szeretetszolgálaton keresztül” – mondja Bencze János, a Bethesda diakóniai igazgatója. Hihetetlen lelkesedéssel és odaadással végezte szolgálatát, akár a diakonisszák, ő is életét szentelte annak, hogy szolgáljon, 2003 januárjában váratlanul meghalt. Építő munkáját Velkey György, korábbi orvos-igazgató viszi tovább, aki gyermek-intenzíves, aneszteziológusként kapta a fenntartó református egyháztól ezt a felemelő megbízatást.
Az átadás egyik feltétele volt, hogy a kórház személyzetét is át kell vennie az egyháznak, hitéleti okok miatt senkitől sem lehetett megválni. Míg élt, az igazgató-főorvos arra törekedett, hogy egy gyógyító közösség alakuljon a hívő és az egyházhoz nem kötődő dolgozókból, mely a beteget előtérbe helyezve tud együttműködni, mint az a négy férfi, akik az evangélista beszámolója szerint a tetőn keresztül Jézus elé segítették béna barátjukat. „Egy egyházi közösség akkor végzi jól a munkáját, ha szakmailag olyan jó munkát végez, mely összehasonlítható bármely más intézménnyel, ugyanakkor lelkileg is fel tud kínálni valamit, ez lehet az a többlet, melynek meg kell jelennie szolgálatunkban. Nagyon sokat kellett és kell dolgoznunk ezen nap mint nap” – mondja a református lelkész Bencze János. A belső építkezés eszközei az úgynevezett Bethesda-konferenciák, melyeket még Dizseri Tamás kezdeményezett. Évente kétszer 40-45 dolgozó elvonul néhány napra, hogy egymást jobban megismerjék, közös ügyeikről beszélgessenek, valamilyen témában elmélyedjenek, lelkileg, szakmailag gazdagodjanak – így épül az együtt szolgáló közösség.
A 160-as ágyszámmal (ebből 135 aktív és 25 rehabilitációs) és 325 dolgozóval működő kórház égésszebészeti osztálya országos hatókörrel működik, de az intenzív osztálya, a neurológiája és a rehabilitációs osztálya is kiemelkedő munkát végez. Amellett, hogy minden területen igyekeznek a maximumot nyújtani, próbálnak új, elhanyagolt területeket felvállalni, így a korai fejlesztést, a figyelemzavaros gyerekek ellátását, a szoptatási tanácsadást, a pszichoszomatikus betegségek gyógyítását. A gyakorlatilag romos állapotban visszakapott kórházban az elmúlt 23 évben az összes osztályt felújították (a közeli Ilka utcai rendelőket is beleértve), többszintes laboratóriumot és közösségi térként is funkcionáló konyhát építettek. Az egykori anyaház is újra benépesült, a főépületben 2013-ban a Bethesda és a Református Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény közös korai fejlesztő részlege kapott helyet, a mellékszárnyban pedig az elmúlt másfél évben irodákat, orvosi öltözőket és ideiglenes szálláshelyet, úgynevezett Anyák házát alakítottak ki, hogy a szülők folyamatosan az intenzíven vagy az égéssebészeti osztályon fekvő beteg gyermekük közelében lehessenek. Már csak a főépület udvari homlokzatának rekonstrukciója van hátra. Mindez Bencze János szerint nem valósulhatott volna meg a fenntartó támogatása, pályázati források, a kórház mai napig élő nyugat-európai (főként svájci, német és holland) kapcsolatai, a gyülekezetek perselyadományai, a magánszemélyek és cégek felajánlásai, valamint a személyijövedelem-adó felajánlott egy százaléka nélkül. „Nagyon sokat jelent nekünk, hogy egy nagy közösség mögöttünk áll, imában hordozzák és anyagilag is támogatják a munkánkat” – mondja a diakóniai igazgató, aki egyben a Bethesda-alapítvány ügyeit is intézi.
„Az évtizedek alatt nőtt Schweitzer lakóinak létszáma, kibővült a beköltözők és a szolgálók köre, de meg tudta őrizni az evangelizációkkal megalapozott lelkiségét. Egyfajta különös nyugalom van az otthonban, összetartó, egymást segítő a munkatársi közösség” – mondja Beszterczey András, az intézmény jelenlegi vezetője. Az idő múlása és a törvényi változások miatt egyre több a szellemileg és fizikailag súlyos állapotú lakójuk, akik komoly ellátásra szorulnak. „Aki itt dolgozik, nem könnyű szolgálatot végez, csak elhivatottságból, szeretetből lehet ezt csinálni” – teszi hozzá.
A Sylvester-ház sem áll üresen, a Zsinati Diakóniai Osztály költözött ide, mely ma Szeretetszolgálati Iroda néven fogja össze a közegyházi diakóniai intézmények működését, ösztönzi és segíti az egyház szerteágazó szeretetszolgálati munkáját. A diakonisszák lelkiségétől átitatott falak között működik a Barnabás-támogató szolgálatok központja, egy fogyatékosokat segítő nappali foglalkoztató, a Szeretetszolgálati Iroda felnőttképzési intézménye és 2006 óta a szerteágazó tevékenységet végző, fejlesztésekkel és segélyezéssel foglalkozó Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány is, készen arra, hogy a Krisztustól tanult módon, szeretettel forduljon mások felé.
Forrás: www.reformatus.hu/Feke György,
fotó: Vargosz
