A Budai Gyülekezet Diakóniai Napján, április 23-án az istentiszteletet követően emlékeztek meg a templomban a Nagypénteki Református Társaság megalakulásának 130. évfordulójáról. A Szilágyi Dezső téri református templomban igét hirdetett Molnár Péter lelkipásztor, köszöntőt mondott Birinyi Márk, a Református Szeretetszolgálat főigazgató-helyettese, majd Millisits Máté művelődéstörténész tartott előadást a Nagypénteki Református Társaságról és az általuk létrehozott Erzsébet Otthon történetéről. A délután a szentendrei gyülekezet diakónusaival együtt folytatódott tovább a gyülekezeti teremben. Az alkalmon Dani László, a Református Szeretetszolgálat gyülekezeti diakóniai referense is részt vett.
Az esemény főszervezője Csenki Zsuzsanna, a Budai Református Gyülekezet presbitere és diakóniai gondnoka volt.
A szeretet alkotása – a Nagypéntek Református Társaság
1893 Nagypéntekén a budai református gyülekezet megalakulásának hajnalán, amikor még nem is állt a később Szilágyi Dezső térre keresztelt Fazekas téren a templomunk, a budai reformátusok nagypénteki istentiszteletét a budai várban lévő evangélikus templomban tartották meg. Az igehirdető Kecskeméthy Csapó István helyettes budai lelkipásztor volt, aki később neves teológiai professzor lett a kolozsvári teológián. A prédikáció Isten szeretetéről szólt, arról, hogy Isten milyen végtelen módon szeret bennünket. A kérdés az, hogy erre milyen válasz születik meg a mi szívünkben. Az istentisztelet után a hívek közül többen együtt maradtak, és a Bástya sétányon sétálgatva arról beszélgettek, hogyan lehetne az igehirdetés üzenetét a mindennapokba beleültetve gyakorlattá változtatni. Ahogy így sétálgatva, beszélgetve ballagtak a budai atyafiak, megláttak egy elgurult pénzdarabot és egy rongyos öltözetű kisgyermeket. Isten ezeken keresztül megszólította őket, hogy gondoljanak az elesettekre, az árvákra, a nehéz sorsot hordozó gyermekekre. Még ott a Bástya sétányon elhatározták, hogy megalakítják a Nagypénteki Református Társaságot, azzal a céllal, hogy az abban az időben nagy számban lévő ellátatlan, árva, nehéz sorsú gyermekeket gondjukba vegyék. Célként tűzték ki, hogy „[…] a könnyektől elhomályosult szemek lássák meg embertársaik nyomorát is, s igyekezzenek segíteni, még pedig nem a szükséget és ínséget pillanatra enyhítő, hanem az elárvult embert egész életére megmentő krisztusi szeretettel.”(A Nagypénteki Református Társaság Évkönyve. 1893–1897. Budapest, 1897. 5. old.)
Az alakuló közgyűlést 1893. április 11-ére hívták össze, ahol a résztvevők Kiss Áron, Bernáth István, Kasics Péter, Kecskeméthy István, Takách László, Telegdy Károly, Török Árpád és Szőts Albert kimondták a Társaság megalakulását.
A Társaság élére dr. Kiss Áront, a nagykőrösi, majd később a budapesti polgári tanítóképző igazgatóját választották meg elnöknek. Az alelnök Kasics Péter volt, a Társaság ügyésze dr. Kiss Károly, pénztárosa (később gondnoka) Szőts Albert, jegyzője dr. Varga Bálint lett. Példaértékű az a lelkesedés és az egymás iránti bizalom, ami – hisszük és tudjuk, hogy a Szentlélek munkája volt az alapító atyákban. Megrendítő az a tény is, hogy saját vagyonukból egymásért jótállva, banki kölcsönt vettek fel és ebből vásároltak telket a megálmodott árvaház számára. 1895 novemberében az addig csak férfiakból álló Társaságban létrejött a női tagozat is, melynek vezetésére a nagy társadalmi megbecsülésnek örvendő Hegedűs Sándorné szül. Jókay Jolánt kérték fel, aki azonnal lelkes szervezőmunkába kezdett.
A női tagozat beindítása szemlátomást jó hatással volt az adományok gyűjtésére: jótékonysági akciókat szerveztek, felajánlott tárgyaikat, műalkotásokat értékesítették és a befolyt összeget a leendő árvaház javára ajánlották fel.
Megindult a gyűjtés, sok neves, közismert ember is szépen adakozott erre a célra. Maga Jókai Mór is jelentős adománnyal járult hozzá a gyűjtéshez, ezekkel a szavakkal kísérve adományát:
„Ismerem kezdettől fogva az önök munkásságát, ott vállaltak munkát, a hol legtöbb szükség van jó emberre. Én rokonszenvvel kisérem az ilyen munkát. Magam is, mint köztudomásúlag a béke barátja, a szeretet eszközeivel dolgozom. De nemcsak ott látom a béke szükségét, ahol annak csendjét a harci riadó szava s az öldöklő fegyverek zörgése zavarja, hanem közöttünk is mindenütt, ahol a türelmetlenség, békétlenség pusztít. A protestáns lelkész, a protestáns egyházak tanítói, elöljárói, a kik türelemre neveltettek, vannak hívatva a türelmet s békességet hirdetni s terjeszteni, és higgyék meg, e célra egy lat szeretet többet ér, mint egy mázsa igazság. Ez az egyesület a szeretet alkotása, olyan népjavító jelleme van. Egyesíteni akar és a jótékonyságot mindenkire kiterjeszteni. Ezért mondtam a húgomnak, hogy kész szívvel pártolom a Társaság célját. Szívesen teszem, mert jó adóst szerez magának, ki az Istennek ad.”
Végül a tervek alapján a budaörsi Kamaraerdőn megvásárolt telken építették meg az otthont, ahol 1900 őszén indult meg a javító-nevelő munka. Az otthonban működő iskolát a környékbeli gyermekek is látogathatták. A mintegy nyolcvan gyermek befogadására alkalmas intézményt Széll Kálmán miniszterelnök nyitotta meg, a résztvevőket Szász Károly püspök, Kiss Áron és Haypál Benő lelkipásztor köszöntötte.
Az épület homlokzatára ez a jelmondat került: „Neveld a gyermeket munkára, megél és jó marad.” Karácsonykor minden gyermeket megajándékoztak, a vizsgák alkalmával a szépen teljesítőket megjutalmazták.
Az Erzsébet szeretetotthonban a kis lakókat a tanulás mellett munkára is nevelték. Az épület mellett kertészeti tangazdaságot hoztak létre, ahol a fiúk a kerti munkával ismerkedtek meg, a lányok a konyhakertet, virágos kertet gondozták. Szőlő-és gyümölcs ültetvények, állattartásra alkalmas ólak, istállók létesültek, egyrészt az önellátásra, de értékesítésre is termeltek. Az otthon lakói hat évnél idősebb, teljesen egészséges, szegény sorsú árva vagy félárva gyermekek lehettek, felekezetükre, nemükre és nemzetiségükre való tekintet nélkül. A Társaság haladó szellemiségű voltára utal, hogy a törvénytelen, illetve a züllés veszélyének kitett gyermekek megmentése volt a legfőbb céljuk. A gyermekek tizennégy éves korukig maradhattak itt, álláskeresésben, vagy a tehetségüknek megfelelő szintű továbbtanulási lehetőségek keresésében is segítették őket. Sok ügyes, megbízható kétkezi munkás került ki az otthonból, de emellett volt az Erzsébet árvaháznak olyan hadiárva lakója is, mint például dr. Bucsay Mihály, aki gyermekkorában itt kezdte meg tanulmányait, majd felnőve nagy tudású teológiai professzor, egyháztörténész lett, aki 1946 őszétől a budapesti németajkú gyülekezet lelkipásztora, majd 1948 őszétől óraadó a Budapesti Teológiai Akadémián.
A sokszor nehézségektől, küzdelmektől sem mentes szolgálat az árva, szegény gyerekek körül a második világháború végéig folyt itt, amikor az intézményt bezárták, majd a fordulat éve után kisajátították. Az épület jelenleg is áll. Egy darabig iskola működött benne, majd lakóházzá alakították át. Ma társasházként üzemel.
Ebből látható, hogy az őseink a falakat is jól megépítették, de a falak mellett valami más is épült itt, valami, ami annál sokkal maradandóbb: Isten országa! A szeretet alkotása. Isten alkotása. És ennek az országnak lehetünk mi mindannyian jogokkal és kötelességekkel bíró állampolgárai. Az állampolgárságunk Isten ajándéka nekünk, személyre szólóan, Jézus Krisztus által. Mi magunk ezért semmit nem tehetünk, de ha Jézusban megtaláljuk az üdvösségünket, már többé nem tehetjük azt, hogy nem teszünk semmit. Mert a neki átadott élet csak másokért, az elesettekért, az árvákért, a szegényekért cselekedni tudó és cselekedni akaró élet lehet. Az előttünk jártaktól tanulhatunk, engedelmességet, hűséget, kitartást, Istenre való hagyatkozást, az igazság szeretetét, békességes hosszútűrést és örömet. Mert „Isten országa nem evés és nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélekben való öröm.”
Készült a Budai Református Egyházközség Szilágyi 120 – pályázatára 2016 februárjában.
Lejegyezte:
Csenki Zsuzsanna
diakóniai gondnok
