Február 5-e a szeretetszolgálati vasárnap. Ezen a napon köszönjük mindazok szolgálatát, akik a gyülekezeti diakónia területén vagy az intézményi szolgálatokban azon fáradoznak, hogy a segítsenek az elesetteken. Dicsőség Istennek a lehetőségért, a munkához kapott erőért és a munkatársakért!
A Budapest-Északi Református Egyházmegye szószékcserés istentiszteletekkel hívta fel a figyelmet a diakónia vasárnapjára. Az Újpest-belsővárosi Református Gyülekezet a diakóniai nap keretében úrvacsorás istentisztelettel, közös ebéddel és délutáni diakóniai programmal készült a jeles napra. Az istentiszteleten igét hirdetett Battyányi Géza, a Csillaghegyi Református gyülekezet lelkipásztora. A délután folyamán Dani László lelkipásztor, a Református Szeretetszolgálat gyülekezeti diakóniai referense is szolgált.
Dani László gondolatait a szeretetszolgálat vasárnapjáról itt olvashatják el:
Minősített napjaink egyike egyházunkban a szeretetszolgálat vasárnapja. Minden év február első vasárnapja különleges alkalom arra, hogy figyelmünket a diakóniára fordítsuk, és ne feledkezzünk meg a szeretetszolgálatot végző munkatársakról, önkéntes gyülekezeti tagokról, ezt a szolgálatot igénylő és elfogadó testvéreinkről.
Ez a vasárnap különösen is jó alkalom arra, hogy a szolgálatra hívásról, az alkalmassá válásról, a felhatalmazásról, kegyelmi ajándékaink felismeréséről, küldetésünk betöltéséről bátorítás hangozzék az igehirdetésben.
A gyülekezet, az egyház képes folyamatosan változni, sőt akkor is változik, ha ennek nem vagyunk tudatában. A hagyományok, megszokott liturgiák, szertartások, cselekvések nemcsak segíthetnek hitünk gyakorlásában, megerősítésében, nemcsak óvhatnak a visszafejlődéstől, de a hitben való megállást is okozhatják.
Hogyan kapcsolódik ehhez a diakónia, a szeretetszolgálat?
A diakónia nem más, mint helyzetbe hozni az embereket, mondta dr. Dizseri Tamás, a Bethesda Református Gyermekkórház egykori igazgatója.
Isten hozza helyzetbe az embert, ő állít döntés elé. Ő teremti a szeretetszolgálat végzésének kereteit, lehetőségét, aminek maga Jézus az erőforrása, és ami egyben Isten dicsőségét szolgálja. „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” Zsid 13,8
A látható egyház azonban, a gyülekezetben folyamatosan változik, amiben a diakónia nagyon fontos szerepet kap, akkor is, ha nem vagyunk ennek tudatában, érdemes ezen elgondolkodnunk.
Próbáljuk most a diakóniát a test érzékelésével, mozgásával modellezni.
Magzati korban a teljes kiszolgáltatottság, ráhagyatkozás, elfogadás, együttélés szintjén az anyával egy testben élünk. Első, nem tudatos érzékelésünk talán a halláson keresztül az életet fenntartó anya szívének dobogásának érzékelése. Ebben a kegyelmi állapotban, védelemben éljük át a fogantatástól kezdődően a növekedést, a fejlődést, az emberré formáltatásunk kezdeti alakulását. Mindez öntudat nélkül, teremtőnk akarata szerint, génjeinkbe, sejtjeinkbe programozott időzítéssel történik meg velünk. Vö. 139. Zsoltár.
Isten szabad, teremtő akaratából, irgalmas szeretetéből jöttünk e világra, tapasztalhattuk meg végtelen irgalmát, szeretetét már az anyaméhben is. A születéssel azonban nem ér véget fejlődésünk, növekedésünk. Csak itt kezdődik igazán, ahogyan lelki értelemben az újjászületésünk is hitünk növekedésének kezdete.
A diakónia, a szeretetszolgálat mindenkor Isten cselekedete velünk, bennünk és általunk ebben a világban. Az ő jelenlétében, az ő akarata szerint, neki kedves, őt dicsőítő módon történik. Az élet első jelei, mozdulásai, érzékelése, öntudatra ébredése, növekedése és hanyatlása, kialakulása és elmúlása nincs elrejtve előle.
Ő, aki ismeri vágyainkat, kívánságainkat, szükségünket és szándékunkat, végső fokon Ura mindennek, ami a világban van. (Vö. Jakab 2, 1kk.)
Ahogyan az ember, úgy az egyház sem magától jött létre. Nem emberek hozták létre, nem gépekkel, nem programozottan és tervezetten, hanem hitvallásunk szerint:
„Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hit egyességében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi. És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok.” HK. 54. kérdés-felelet.
Az egyház növekedése során, az elkerülhetetlen intézményesedéssel sok veszélynek, kísértésnek lett kitéve, ha a látható egyház letért Ura által kijelölt útjáról. Isten minden korban gondoskodik Szentlelke általi ébredésről, megújulásról, Krisztust követő emberek és gyülekezetek életre hívásával és megtartásával, akik által Isten az ő országának feltartóztathatatlan eljövetelét munkálják. Isten irgalmas szeretetének kiáradása ebben a világban nem csak és kizárólag a látható egyház, annak valamely intézményes felekezetén keresztül történik. Keresztyénekké nem magunk tesszük magunkat. Isten ajándéka, Jézusban valóság, realitás.
Bölcsességünk kezdete istenismeretünk és önismeretünk, melyek elválaszthatatlanul kapcsolódnak össze, egymásból erednek. (Kálvin J.: Institutio 1. fejezet.)
A Példabeszédek könyvében (1,7) „a bölcsesség kezdete, az Úrnak félelme…” A könyv szerzője Salamon király ifjúkori imádságában találhatjuk meg áldott, Isten előtt kedves élete kulcsát. Az imádság által kerülhetünk közelebb Istenhez, hangolódunk rá Urunk akaratára, reflektálhatunk önnön életünkben zajló folyamatokra, környezetünktől bennünket ért hatásokra.
Önismeretünk és istenismeretünk legfontosabb lépései:
- meghallani Isten kijelentését, megismerni akaratát az ő Igéjéből
- az imádság és az istentisztelet által közel kerülni hozzá
- a kegyesség gyakorlása, akaratának teljesítése, azaz a szeretetszolgálat végzése által megerősödni hitünkben, vele való kapcsolatunkban
A 3. lépésnek, a kegyesség gyakorlásának, azaz a szeretetszolgálat végzésének forrása Isten Igéjében van elrejtve, melyet az Ő Szentlelke által kelt életre bennünk. Ezért törvényszerű, hogy ez a három dolog folyamatosan egymásból fakadóan mozgásban és körforgásban legyen. Ennek tengelye pedig Jézus Krisztus, Isten testet öltött Igéje, aki a világ kezdetétől annak végéig örök Isten, akiben van megváltásunk és üdvösségünk.
Jézus vérének ereje, hatása és érvényessége nem vész el soha. A sákramentumokkal való élés ezért feltétele és kiindulópontja a keresztyén életnek és szolgálatnak. A sákramentumok nélkül nem lehet diakóniát végezni. Azok adják meg a kiindulást, felhatalmazást és erőt a szolgálatra. Az úrasztala nem csak a bűnbánatnak, Isten kegyelmének, szeretetének és bűnbocsánatának az asztala, hanem amiről el szoktunk feledkezni, hogy a szolgálatvállalás, a szolgálatba küldés asztala is. Isten szeretetéből és kegyelméből nyert bűnbocsánatunk, az ő hívása és felhatalmazása alapozza meg személyre szabott küldetésünket.
Isten felhatalmazása a szolgálatra megszabadít a hiábavaló élet mocsarából.
Mégis a spiritualitás, a hit, a kegyesség gyakorlása látszólagos ellentmondásként jelenik meg az egyháztörténelemben. A látszólagos ellentmondás, hogy ugyanaz a spiritualitás, hit, mely forrása a kegyesség gyakorlásának, megmerevedve blokkolja azt. Ugyanaz a lelki felhatalmazás, mely lehetővé teszi a gyülekezet folyamatos változását, növekedését, küldetésének betöltését az új helyzetekben – kihívások és próbatételek között -, ha nem élünk vele, hiábavalóvá lesz. Így életünkben és gyülekezetünkben akadályozzuk Isten tervének megvalósulását. Minden gyülekezetnek, rugalmas, növekedni, változni képes hitgyakorlata, kegyessége, spiritualitása van.
Vannak gyülekezetek, keresztyén emberek, akik újjászületésüktől, hitre jutásuktól kezdve megőrzik és fokozzák lelki fogékonyságukat, érzékenységüket, rugalmasságukat. A spontán szeretet gyakorlásának életet melegítő, megváltoztató erejét lehet folyamatosan táplálni, őrizni és fokozni. Az első szeretet tüzéről beszél a Jelenések könyve.
Vannak gyülekezetek, keresztyén emberek, akik az első szeretet tüzét, spiritualitásuk lángját féltve őrizve biztonságosabbnak gondolják a templom falai között tartani. Így hétről-hétre ellenőrizhetik pislákoló lángját, melegét. – „Vasárnapi keresztyénség.” A vallás gyakorlása rutinszerűvé válik. A hit megélésének, kifejezésének majdnem kizárólagos helye, formája és tartalma a vasárnapi istentiszteletek alkalmaira korlátozódik, az istentiszteleti liturgia keretei közé szorul.
A keresztyén életünk korai spontaneitása, és kiszámíthatatlansága olyan útra térhet, mely az akkor szerzett első élményeket keresi. Megpróbáljuk újra és újra átélni az első tapasztalatainkat, élményeinket, folytonosan megismételve azokat a cselekedeteket, formákat és kegyességet, amivel indultunk a keresztyén életre.
Isten a diakónián keresztül olyan lehetőséget kínál, mely észrevétlenül hozza magával a lelki felébredés, megerősödés és a közösségbe tartozásunk tudatát. „A diakónia beépítése, a gyülekezet felépítése” – mondta dr. Boross Géza, a néhai gyakorlati teológiai professzor. Juhász Zsófia a diakónia személyiségfejlesztő/formáló, közösségteremtő és közösség-megtartó erejéről beszél. A diakónia végzése a hitigazságok alkalmazásának kötelessége és művészete. Az alkalmazás az alkalomhoz kötött. Szent hely és idő kell hozzá, melyet Isten teremt a jelenben, itt és most.
Isten az ő Igéjével döntés elé állít. Az Isten által helyzetbe hozott ember kérdése a „mit cselekedjem?” Erre a kérdésre nem szavainkkal, hanem életünkkel adunk választ. Ez a válasz lehet tudatosan vagy tudat alatt a diakónia végzése, vagy annak elmulasztása. A szolgálat vállalásának elmaradhatatlan következménye életünkben a Lélek gyümölcse, Isten áldásainak megjelenése.
Makkai Sándor így fogalmaz a diakóniával kapcsolatban: „A döntő mindig az istentisztelet marad, az igehirdetés, akár szóban, akár a sákramentumokban, de Isten az ő írott és hirdetett igéjének oklevelére aranypecsétül teszi rá a diakóniát. Nem a pecsét a fontos, hanem a tartalom. De a pecsét a hitelesítő.”
